„Sprityu” nem az egyetlen olyan barátunk, aki bevallottan ateista/agnosztikus, és mégis szeret részt venni a Korall programjain, az istentiszteletet is beleértve. A 2024 szeptemberében készített interjúban mesélt az élettörténetéről, hogy hogyan került hajléktalan helyzetbe és mit gondol a hajléktalanságról, hogy miként kötött ki a Korallban és miért ragadt itt, illetve a terveiről, vágyairól. Nem gyerekmese…
(A gombokra kattintva lehet váltani a hosszabb történet fejezetei között, melyek jórészt önállóan is értelmezhetőek. A lentiek Sprityu önálló gondolatai, nem feltétlenül egyeznek a Gyülekezet nézeteivel.)
Bányászfaluban születtem. Testvérem nem lett, engem is már csak “kiloptak” anyukámból, más lehetőség nem volt. Gondolnád, ha rám nézel, hogy 2 kg 10 dekával születtem?!
10 éves koromig ott laktunk szüleimmel a faluban. Tartottunk állatokat, én belemerültem mindenbe: disznó, marha, tehén, tyúkok, kakas, ami csak létezik. Viszont apám úgy döntött, hogy abból a faluból menekülni kell, mert a bányát bezárták, semmilyen lehetősége nem maradt arra, hogy dolgozhasson a környéken. Így kerültünk be városba. Két utcával mellettünk lelkileg sérült emberek voltak, és tolvajok, rablók, betörők, de én úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy addig mindenki jó, míg valami rosszat nem tesz velem vagy másokkal a környezetemben. A legjobb általános iskolába kerültem, és így sikerült beilleszkedni a városi környezetbe.
Jó volt a baráti, haveri társaság a gyerekek között. Összeütközések voltak, mint mindenhol, de jó gyerekkorom volt. Állítom azt, hogy jobb, mint most a gyerekeknek.
Nálunk anyám volt a keménykezű. “Miért hoztál rossz jegyet? Tanuljál, mert csak ha tanulsz, akkor érsz el valamit.” Apám kicsit lazábban vette a figurát, mindig védett. Szerettem őket nagyon, kiegyenlítették egymást. Ezért nem lettem olyan se rosszfiú, se nagyon jófiú. Csibészségekben én is benne voltam mindig, de hál’istennek nem estem az apai oldalra – apám oldaláról a családunk nagyon alkoholista volt, csak ő ki akart törni belőle.
‘90-ben végeztem el a szakmunkás sulit vegyipari gépszerelőként
ott a városban, akkor már megvolt az a rendszerváltásos dolog. Nem volt munkahely sehol. Hát hova megyek? Elmentem az építőiparba dolgozni, mert ugyan nálunk volt az ország egyik legnagyobb vegyipari gyára, de már akkor nem vettek fel oda embereket. Az építőiparból hirtelen kirúgtak. Három hónapja voltam otthon, amikor láttam egy hirdetést egy újságban, hogy
Budapesten gyógyszergyárba keresnek embereket. Felhívtam a számot. Egy kft. delegált embereket oda, fel is vettek egyből. Onnantól kezdve 22 évig el se mentem onnan.
Közben a cégtől átvettek hivatalos állományba, piszok jól kerestem ugyanazért a melóért. Szerettem is ott lenni.
Szegény édesanyám beteges volt, 2000-ben sztrók miatt le is bénult a jobboldalára. Én mindig azt mondtam, hogy engem ne sajnáljon senki, viszont én sajnáltam apámat, mert én itt dolgoztam Pesten, ezért ő ápolta, ő csinált mindent. Amikor hazalátogattam, akkor meg átvettem a feladatot, akkor jött elő az alvászavarom.
A sztrók után még hét évig élt anyám. Szellemileg teljesen ép maradt, a beszédével voltak bajok, de nagyon jól elvoltunk, még le is tudott tolni bármikor!
Apám utána egyedül maradt. Egyszercsak elüszkösödött a lába, le kellett vágni. Na de laza volt az öreg, mert ekkor már hetvenakárhány éves volt, de megtanult műlábbal járni. Jártunk össze-vissza.
Közben zajlott az élet. 2001 körül egy házibuliban egy barátom bemutatta az akkori nőjét, akivel aztán jó haverok lettünk. Semmi extra: puszi-puszi, kész, itt megállt a dolog. Csak aztán ők szétmentek.
Utána a leányzó jobban kezdett barátkozni, úgy látta, hogy bennem megbízik, állandóan találkozgattunk, aztán egyszercsak bumm! Ez a hirtelen… szerelem? Szerettem, imádtam nagyon.
Mint embert, nem úgy, mint nőt. Vele mindenről lehetett beszélni, nagyon tanult nő volt, főiskolai végzettsége volt. És szóbaállt egy mezei, szakmunkásképző-papíros pasival! Azt nézte, hogy milyen a gondolkodásmódom. Pedig először azt gondolta, hogy túl laza vagyok, mert odavágtam a szeme közé mindenkinek, hogyha valami nem tetszett, és nem biztos, hogy nyomdafestéket tűrően. Ez a baj, hogy szókimondó vagyok. Sokszor nem gondolkodom, kiborulok, van úgy, hogy csúnyán beszélek. És nem azért, mert tanulatlan vagyok, de ha valaki nem ért meg egy szóból valamit, huszonnyolcadszor nem fogom elmondani! Én nem tudok mismásolni! Ez a párom mondta meg, hogy “Az a baj veled, hogy túl őszinte vagy.” Ez se jó. Dehát most hazudjak?! Aztán megtanultam azt is, hogy szépen is el lehet küldeni valakit a… francba.
Nagyon sokáig vadházasság volt, aztán összeköltöztünk Miskolcon. Amúgy ellentétek voltunk a párommal, ő ki nem állhatta a rockot meg a metált. De piszok jófej volt, ő is megmondta mindig a magáét. Nem veszekedtünk soha, de vitatkozni nagyon szerettünk mindenen! Azért eljött velem metálkoncertre is. Én is elmentem Total Dance fesztiválra, és rosszul lettem, de ez már megint egy másik téma…
Valamit akart velünk a Jóisten – mondta ő utána – mert egyáltalán nem terveztünk babát. Elkövettünk mindent ellene.
Akartunk gyereket, csak nem éreztük úgy, hogy megvannak hozzá a körülmények… És egyszer csak bumm, megtörtént. Hát akkor én piszokul örültem neki!
Nagyon vagány csaj lett, kemény csaj! Szerette a rockzenét ő is! Nem hiába, az apja neveltje volt… Anyját is szerette, csak valamiért állandóan rajtam csüngött. Például hazamentünk a nagyszülőkhöz falura, és szóltak a haverok, hogy menjünk a presszóba. Hát a kiscsaj már előre rohant három és fél évesen: “Két kojsó söj, meg két májna!” Nagyon bolond volt, imádtam. Öt évesen írt meg olvasott, magától! Akkor lepődtem meg a legjobban, egyszer négy és fél éves volt, mentünk szalonnát sütni ki az erdőbe, meglátott egy autót, és leolvasta a rendszámát. Mondom: „Ezt te honnan tudod?” “Megtanultam.” Azért volt olyan fogékony mindenre, mert nem úgy szóltunk hozzá, hogy ügyürüm-bügyürüm, hanem normálisan beszéltünk vele. Egészen sötétszőke haja volt. Mert ugye a párom szőke volt, én meg sötétbarna.
Hat éves volt, amikor kocsival mentünk X-ből Y-ba Miskolcon. A gyerek hátul ült, mi ketten a párommal elől, én az anyósülésen, és az én oldalamról belénk jöttek. Az volt az oltári szerencsém – azt mondta a rendőr – hogy kirepültem az autóból.
Elvesztettem az eszméletemet, megzúzódtam mindenhol, ömlött rólam a vér… De belső sérülések nem voltak, csak külsők. Viszont idegroncsot kaptam, mert hol a gyerek, meg hol az asszony?! És a rendőr már jött felém, hogy sehol se.
Őszintén megmondom – ölni tudtam volna. Azt mondják, hogy teljesen elborult az elmém. Két rendőrt úgy löktem félre, mint egy porszemet.
Édesapám meghalt annak a hónapnak az elején, már akkor 86 éves volt, jött a demencia – arra fel voltam készülve. A párom a gyerekkel meg a hónap végén. És én ott voltam! Kemény agyrázkódást kaptam, brutális volt, mindenhonnan folyt a vér, lejött a bőr, de ennyi. Gyakorlatilag semmi bajom nem lett. Nekem azt mondták, hogy valaki nagyon vigyázott rám. De most akkor miért rám? Miért nem egy ártatlan gyerekre, vagy egy ártatlan személyre?!
Nekem kellett három hónap, hogy valahogy mentálisan rendbejöjjek. Itt jön be a képbe az exem, aki azóta haver; ő rángatott ki a mocsárból. Nagyon szeretem azóta is, megbízom benne. Ha ő akkor nincs, akkor vagy megbolondulok, vagy még rosszabb. Akkor teljesen padlóra kerültem. Komolyan megfordultak dolgok a fejemben. Csak hát viszont nekem azt mondta az egyik barátom, haverom, hogy “Te ahhoz nem vagy elég bátor, hogy kárt okozz magadban. Ahhoz bátorság kell, te nem vagy elég bátor ahhoz.” Ők és a volt osztályfőnököm kipofoztak szerencsére.
Azon csodálkoztam, csodálkoztak mások is, hogy ki bírtam lábalni belőle.
Nem kezdtem el inni. Na jó, azért kicsit többet megittam, amikor volt akkor pénzem: nem két sört + két felest, hanem megittam 6 sört + 3 felest. De ezt nem rendszeresen csináltam, és nem kezdtem el berúgni, mint a barom. Nincs értelme annak, hogy a piába meneküljél, az még jobban lerongyolja a szervezetedet meg mindent.
Másfél évig munka nélkül tengődtem, csak lakás volt a városban ahol felnőttem, és ahol éltünk a párommal és a lányommal. Aztán egy barátomék újra felhoztak Pestre magukhoz, hiszen ahol voltam, az ma már csak kisváros, munkalehetőségek nélkül. Két hónap múlva már egy gyorsétteremben dolgoztam. Előtte a gyógyszergyárban hozzászoktam, hogy a vezető úgy tekint a melósra, mint emberre, normálisan bánik vele. Két évig bírtam az étteremben, hogy úgy bántak velem, mint a kutyával. Otthagytam a francba az egészet, mert egyszerűen idegileg nem bírtam. Egy hét múlva volt helyem egy másik gyógyszergyárban, ott háziállatoknak csináltak vakcinákat.
Ott fél év után az üzemorvos egyszercsak visszarendelt, és azt mondta, hogy nem dolgozhatok többet magasnyomású helyeken, mivel sztrókom volt. Ez a magasnyomás 35 mbar volt. Egy hangya nem veszi észre! Kirúgtak. Ez vezetett oda, hogy hajléktalanná váltam.
Amikor a korábbi sztrókom miatt az üzemorvos megtiltotta, hogy magas nyomású helyen dolgozzak, kirúgtak. A következő hónapban nem tudtam fizetni az albérletem, erre kipenderítettek az utcára. Öt napig kóvályogtam Budapesten. Beültem ide, beültem oda, nem ettem, éjszaka buszoztam megállás nélkül¹. Nagyon rosszul voltam, hülyén éreztem magam.
Először elmentem egy VIII. kerületi hajléktalanszállóra este 8 óra felé.
Végignézett rajtam a főnök, aztán azt mondta: “Ne haragudjon, inkább ne jöjjön be.” “Miért?” “Mert akkor reggel kidobja az összes ruháját²…” Mert én normálisan voltam felöltözve. “És akkor mit csináljak?!”
Már menni alig bírtam, de mentem, ki voltam idegileg teljesen. Megláttam rendőröket, mondtam nekik, hogy ez a helyzet. “Mit csináljak, hogy tudjak valahol aludni, rúgjak bele az ajtóba?” “Azzal nem ér semmit, mert csak le fogok keverni magának egy pofont, és aztán elzavarom.” Aztán mondták, hogy van itt közelben a Bánya utcai baptista szálló, próbáljam meg. Becsöngettem. Először tovább akart küldeni a szociális munkás, de végül azt mondta, hogy ma éjszaka a konténerbe³ tudnak tenni, másnap meg úgyis el kell hagynia a szállót valakinek, már ott kezdhetek. Írták a papírt, menjek tüdőszűrőre meg fertőtlenítő állomásra, hogy megnézzék, nem vagyok-e bogaras. Szóval mákom volt, hogy rögtön bevettek. Ez volt 2023.12.18-án.
Szerintem ez a város egyik legjobb szállója, ahol most lakom. Csak hát nincs magánszférám. Sokan szeretnek itt, de sokan nem. Nem kell mást szeretni, de próbáljuk meg elfogadni egymást olyannak, amilyen!
Sokan ezt nem értik meg, és nem tudják. Mert csak egy oldalát látják a dolgoknak, a másik oldalt már nem veszik figyelembe.
Van olyan lakó is, aki kicsit kattant, szerintem azzal menekül, hogy hülyéskedik. Mondtam a többieknek is, hogy ne hülyézzék le. Bolondnak bolond, de ha egyszer leülsz vele komolyan beszélgetni, értelmileg szerintem a legtöbben meg se közelítik. Csak állandóan bohóckodik. Ővele vagyok nagyon jóba, iszonyat nagyszívű. Komoly dolgokról, bármiről el lehet vele dumálni. Dehát annyi hülyeség szorult bele, hogy egyszerűen nem bírja magát kitombolni.
Az elmúlt hónapok alapján az a tapasztalatom, sok minden azon múlik, hogy hogy tud alkalmazkodni a hajléktalan ember, tud-e kompromisszumot kötni.
Rengeteg ember van kinn az utcán, részben azért is, mert nem tudnak alkalmazkodni vagy agyilag vannak szétcsapva teljesen. Aztán van olyan ember, aki 10 vagy 15 éve itt van a szállón.
Miért? Mert tudott alkalmazkodni és normálisan viselkedik. De ha hülye vagy, egyszerűen letojsz mindent… Volt olyan srác, akit nagyon bírtam, mégis mennie kellett.
A társadalom hozzáállása sem segít. Most voltunk lábkötözésen egy szállón, ahol van orvos. Kijön a portás: “Takarodjatok innen, hülye csövesek!” Nem így mondta, finomítottam rajta. Pedig ha én elmegyek az úton, rólam nem mondod meg, hogy hajléktalan vagyok.
Aki már olyan részeg, hogy nem tud magáról, azt az emberek 90%-a lenézi. Hülye csöves, meg alkoholista disznó.
Lehet, hogy közben meg egy jó ember, csak már ilyen szintre került mentálisan, és nem volt semmi segítsége. Lehet beteg is; nem biztos, hogy rossz ember. Csak rosszkor volt rossz helyen.
Még én is kerülhetek ilyen helyzetbe, csak nem akarok. 2010-ig masszívan ittam. Csak egyszer gondoltam egyet: Sprityu, te hülye vagy, elcseszed a pénzt, amit másra is költhetnél, és tönkrevágod a májadat. És akkor azt mondtam, hogy többet nem. Azóta sem rúgtam be.
Tehát lehet, hogy hajléktalan, lehet, hogy rosszat csinált, de valaki önhibáján kívül lett az, és ezt nem látod kívülről! Sokszor rosszul kommunikálják a médiában meg a politikában is: azt sugallják, hogy csak rossz ember lehet, aki kint van. Én akkor láttam, hogy ez nem így van, amikor tényleg bajba kerültem, és nem az jött oda segíteni, aki megtehette volna, meg erős volt, hanem aki a mások szerint rosszabbik fajta. Néha egy konszolidált ember otthagy, belédrúg, hogy részeg disznó, és közben egy olyan, akinek ugyanúgy nincs semmije, egy agresszív, utolsó csavargó jön oda segíteni.
Szóval nem vagyok megelégedve a társadalommal, most nem csak a hajléktalannal kapcsolatban, hanem általában az emberek hozzáállásával. Ennyire el vannak már satnyulva az emberek agyilag, hogy letojnak mindent, nem érdekel, csak én vagyok?! De te is lehetsz olyan helyzetben, hogy neked kéne segítség!
A Skála Metrónál történt Budán, este volt, ott feküdt egy pasas. Odamegyek. “Miért megy oda?! Biztos be van rúgva!” “És ha nem?” Odamentem, már egészen merev volt a tarkója, nem élt. Akkor hívtam ezt-azt-amazt, “Hát minek kellett magának odamenni?” – mondták az emberek. De ha csak rosszul lett volna? Hagynám, hogy meghaljon?! Amikor kijött a rendőr, az kezet fogott velem, és megköszönte, hogy megpróbáltam segíteni.
Persze nem mindegy, hogyan segítünk. Semmiképpen sem piával! Annak nincs semmi értelme.
De merj odamenni megkérdezni, hogy nincs-e valamire szüksége a hajléktalan embernek, akit látsz! Lehet, hogy elküld a francba, de ha normális, leáll veled beszélgetni, és akkor megtudod azt is, hogyan segíthetsz.
¹ Sokan buszoznak éjszaka a hideg elleni védekezésképp.
² Több szálló olyan szinten van fertőzve ágyi poloskákkal, hogy egy éjszaka ott tartózkodás után is biztonságosabb megszabadulni a holmiktól.
³ A konténer az épületen kívül található, néhány emeleteságy és egy mosdó van benne azok számára, akik valamilyen okból (nincs érvényes tüdőszűrő-papírjuk, hivatalos iratuk stb.) az éjjeli menedékhelyen a jogi szabályozások miatt nem kaphatnak férőhelyet.
2024 február környékén mondta egy srác a szállón, hogy “Idejönnek baptisták. Nem jössz le?” “Dehát nem vagyok vallásos.” “De gyere, jó buli!” Gondoltam, miért ne? Úgysincs mit csinálnom, nem tudok hova menni, megnézem, milyen a társaság. Az első szavam az volt hozzátok is, hogy nem hiszek Istenben. Erre mondtátok, hogy ti ezzel nem foglalkoztok. “Valamiben úgyis hiszel!” Tehát először aggódtam, hogy mit fogtok rólam gondolni, aztán ittragadtam…
Befogadott ez a társaság. Azért szeretlek titeket, mert azt nézitek, milyen ember vagyok. Itt barátokat szereztem, remélem, hogy mondhatom így.
Christie, Zsófi, Gerdine, Janet – mindig tudunk kommunikálni egymással. Nekem ez hiányzik, tudod, a társaság. Itt a szállón nem mindenkivel lehet jól beszélgetni. Michellel azért tudunk elbohóckodni, mert neki is van egy felfogása, és nekem is. És ahol ez összhangba kerül, ott jól elvagyunk. Igaz, egyszer annyira kötekedtem vele, hogy elküldött, hogy inkább gyújtsak rá! [nevet]
Veletek tudunk komoly dolgokról dumálni, de tudunk bohóckodni is. Michelnek is megmondtam: “Nagyon bolond vagy, amikor olyanod van”. Bírom a srácot. Egyidősek vagyunk, lehet, hogy ezért. Sokáig nem is tudtam, hogy Janet a felesége, mert Janet meg mennyivel komolyabb! Nagyon megszerettem. Olyan kisugárzása van, hogy el nem tudnám mondani. És még a nyelv se probléma. Itt van például Gerdine, egy éve van Magyarországon. Gyakorlatilag meg tudjuk egymást érteni. Igaz, hogy néha Activity van, de így érzem. Michel is tud magyarul, Janet is, el tudok beszélgetni vele. Pedig állítólag a magyar nyelv nagyon nehéz.
Michel szokta kérdezni:
“Vasárnap jössz?” “Persze, hát mit csináljak?” Társas lény az ember. Hiányzik az, hogy valahol valakivel legyek, akit ismerek.
Ezért tök mindegy, hogy nem tudunk annyit dumálni az istentiszteleten, de valamilyen szinten mégis együtt vagyunk, és… Szoktatok nagy okosságokat is mondani, amit én nem hallottam még. De a lényeg, hogy emberileg tetszetek nekem. És mert a dicsőítéseken a zene élőben megy, nem playback…
Van úgy, hogy teljesen szét vagyok szórva mentálisan, és akkor váltok veletek három-négy mondatot, és rendbe tudtok rakni. És nem akartok téríteni.
Múltkor mondtátok is: legyen az én döntésem, hogy akarom-e vagy nem akarom. Még nem vagyok úgy, hogy mondjuk meglátogatott a Jézus vagy az Isten álmomban.
És ne haragudjunk, de lehet, hogy nem is fog. Az emberi gondolatok miatt vagyok ott. Mert szeretlek titeket. Rengeteg csalódásom volt annak idején a vallással, sokan próbáltak bevinni gyülekezetekbe. Ugyanakkor bár apám rettenetesen nem volt vallásos, mégis a legjobb haverja katolikus pap volt, ő keresztelt. Iszonyú nagy barátok voltak. Tehát elfogadás kérdése, mindkét oldalról.
Jánossal beszélgettem el múltkor a darwini elméletemről. Tök normálisan állt hozzá, piszok jól eldumáltunk vagy félórát, meghallgattuk egymás oldalát. Mondom: “Bocsánat, én abban hiszek, hogy mi lemásztunk a fáról, és azért nem szőrős a mellkasom, mert én nem lemásztam, hanem lecsúsztam róla.” De tetszett neki a duma! Elfogadta az én nézetemet. Én tanultam mikrobiológiát, ez a hit ellen van még nálam.
Amit nem szeretek, az a köpönyegforgatás a Korallban.
Én kimegyek oda úgy, hogy tényleg “hitetlen gyaur kutya” vagyok – ahogy egy pap régen mondta rám – és nem játszom meg azt, hogy “Ámen!” meg “Halleluja!”
De van nagyon sok ember, nem mindenki persze, akik az istentiszteleten nagyon ájtatosak, kint meg úgy beszélnek egymással, mint a pokróc. Ez idegesít, nekem ez nem tetszik a Korallban.
A másik az, amikor folyik a dicsőítés vagy prédikálás, és közben megy a szöveg hátul. Hát tiszteld már meg a másikat, hogyha valamit előad ott a szószéknél! Én is meghallgatom, én is figyelek. – Mert szoktatok jó dolgokat is mondani… [nevet]
Én vallom azt, hogy Jézus létezett, egy természetgyógyász lehetett. Talán begyepesedett agyam van, de én csak abban tudok hinni, amit látok, amit meg tudok fogni. Nekem az kéne, hogy megszólítson valami, hogy nekem menni kell. De annyira meseszerű ez az egész dolog, például, hogy Jézusnak nem József volt az apja, hanem a Szentlélek szállta meg Máriát, hogy ettől nem tudok elvonatkoztatni.
Abban nem hiszek, hogy van Isten. Ha létezik, akkor haragszom rá. Haragszom, mert hagyja, hogy az történjen a világban, ami történik.
Miért kell annyi embert megölni? Miért kell a jó embert magához hívnia, a rosszat meg nem?! Nem lennék jóba vele. Annyi rengeteg jó ember hal meg, akinek nem kéne! Miért nem vigyáz rájuk jobban? Miért nem figyel oda? Meg hogy a saját fiát képes volt megölni az én bűneimért?! De én mit ártottam, vagy mi volt a bűnöm?! Ezt magyarázza meg nekem valaki! Majd ezt még úgyis megbeszéljük…
Azért tetszik nekem a Korall, mert a fílingje, a hozzáállás, az nem megjátszott szerintem. Most külsősként mondom: van olyan templom, ahol nagy színészet van. Jézus mit mondott? Nem kell neki gazdagság, nem kell neki csilivili kastély, nem kell semmi! Mindenhol ott van az emberek lelkében, ahol őt befogadják. De nézz meg bizonyos templomokat! Annyi kincsük van, hogy majd’ összedől!
Máshol a lelkész a gyülekezettel foglalkozik.
Ti is a gyülekezettel foglalkoztok. Ti is a bárányokkal foglalkoztok: magával az emberrel.
“Lusta vagy elmenni dolgozni” – mondják. De könyörgöm! Fizikai munkát nem tudok végezni, egyrészt a sztrókok, másrészt a térdprotézisem miatt.
Én a vegyiparhoz értek. Szerettem is csinálni, csak a létszámot ötödéve csökkentik, és mindenkinek mindent kell csinálni.
Nem úgy van, hogy te a végtermékes vagy, a másik meg hatóanyagos. Most ennek a csapdájában vagyok, hogy csak úgy tud felvenni az üzemvezető, ha az üzemorvos átvesz, mert lehet, hogy ma alapanyagot gyártok, de holnap a végtermék-üzembe kell menni.
Vannak emberek, akik hajéktalanszállásokon is tök jól elvannak. Nekik teljesen megfelel, nem is akarnak kitörni belőle. De én szeretnék midenképpen. Nekem elég volt ebből. Nagyon rossz, ha rá vagyok szorulva másokra, hogy meg tudjak élni, hogy legyen hol aludnom, legyen hol laknom, legyen kajám.
Nem akarok én kacsalábon forgó palotát, csak hogy el tudjam magam normálisan látni önállóan, segítség nélkül, és akkor utána jöhet a többi.
Kezdjük albérlettel, aztán több év után legalább egy kis lakást, szuterént tudjak venni. Megoldható lenne, hogyha ott tudnék dolgozni, ahol szeretnék; nagyon hamar össze tudnék annyit spórolni, mivel nem iszok, nem csavargok. Ezt fejben nagyon könnyű felépíteni. Csak a megvalósítás a piszok nehéz.
Aztán család. Gyerek. Énnekem már megadatott egyszer, és hiányzik. A család.
Most így hirtelen nem is akarok mást: munka, család, biztos megélhetés. Azt mondják bent, hogy nem vagyok elkésve ötvenévesen még.
Az a baj, hogy nekem ez annyira érzékeny téma. Hogy is mondjam? Sz@r elindulni, mert nagyon a lelkembe van még taposódva. A gyerek hiányzik nagyon. Persze az anyja is, de hát a lány…
Megfogadtam, hogy ha lesz egy még egy lányom, biztosan Anna lesz. Az egyik unokahúgom Anna lett, és ugye azt lehet Panninak meg Pannának hívni, és nekem nagyon bejön ez a név. Sőt, keresztapja leszek most egy kislánynak, egyhónapos, ő is az Anna nevet kapta. Szeretek ezekkel büszkélkedni… Annyi minden hasonlóságot látok abban a kislányban meg az enyémben. Rettenetes sokat. Ugye még kicsi, de a grimaszok meg a kézmozdulatok – minthogyha a lányomat látnám…
Szóval ha az üzemorvos azt mondaná most, hogy oké, mehetek dolgozni, akkor szerintem év végére már csak akkor találkoznánk, ha jönnék ide a Bányába látogatóba. Én ezt szeretném.
Mert én titeket már úgyse hagylak el, mert én megszerettelek titeket. Hát meg olyan jó dumálni is.
